Tegye fel a kezét, aki az elmúlt két hétben szinte minden nap elvitte sétálni a járni nem tudó gyerekét! Tegye fel a kezét, aki boldogan, önfeledten tologatta a letakarítatlan, havas járdákon a babakocsit!

Az első teljesítése nem nagy kunszt, a másodiké viszont igen. Nem sok gyermekét tologató szülőt láttam az elmúlt hetekben a város utcáin. Mi azonban vígan túráztunk a helyi hordozós klubban kölcsönzött első generációs Hunbaba „Korondi tulipános”, majd pedig a gyártótól kapott legújabb generációs Hunbaba „Madaras” mei tai-nak köszönhetően.

A tulipános mei tai igencsak feltűnő, de szép darab; a hordozás mellett akár ruha kiegészítőként is hordhatják az anyukák . Apukaként kicsit féltem is tőle, de végül büszkén hordoztam benne a fiamat. Egy korábban tesztelt mei tai-nál a túl széles vállpánt kimondottan zavart, de itt a jó kialakítás miatt egész kényelmes volt. A puha, már betört anyagot könnyen lehetett csomózni, nem kellett a felkötés után újrakötni. A fix alvócsuklya mintája passzol a body alapmotívumához; nem csak lóg, hanem dísze is a hordozónak. A csuklya rögzítése már-már tökéletes; több pici, puha patenttal lehet felcsatolni, nagyon halkan. Az alvócsuklyát azonban nem tudtam egyedül feltenni, mert nekem (közel két méter magasnak) rövidek a rögzítésre szolgáló hevederek (hozzáteszem, a gyerkőc overaljának kapucnija sem könnyítette meg a dolgom), de az is lehet, hogy nem hajlik rendesen a vállam . A jelenleg is tesztelés alatt álló legújabb generációs „Madaras” verziónál azonban ez már nem jelent gondot.

A hideg ellenére igyekeztünk minden nap sétálni, és hétvégenként kisebbeket túrázni. Mindezek mellett a Hunbaba „Madaras” mei tai-ban az amúgy is jó alvó gyermekem alvási rekordot döntött. (Kell ennél több? ) De erről, és a „Madaras” mei tai-ról egy hónap múlva, a krki bringás edzőtábor után részletesen beszámolok.

Öreg harcostárs. Megbízható, strapabíró, még nincs igazi versenytársa, esetleg az 550-es. Évek óta használom kirándulásokhoz, motoros túrákhoz kistestvérét a Dakota 20-ast. A vásárláskor azt gondoltam elég lesz nekem a kisebb kijelző és teszek a lassú 1.0 USB-re, pedig nem volt sokkal drágább ez a nagyobb és gyorsabb (8,3cm képátlójú, 2.0 USB) darab. Az, hogy Garmin, számomra nem lehetett kérdés, minden tekintetben első számú a technológia. Igazából kicsit bosszant is néha, hogy igazi vetélytársa nem létezhet (Magellan? – a szerk.). Persze ez megmutatkozik árában is…

A NaviGate Kft. jóvoltából teszteltem a 450-est. Sokan mások is megtették ezt előttem, igazából a legújabb Montana típus volt halálra kijelölve , de a túrám indulásáig sajnos nem érkezett meg Magyarországra. A Montanát úgy is reklámozzák: „szívós darab”, hát ebben az Oregon esetében sincs hiba. Mivel számomra szükséges és kihasználható tudásában körülbelül annyival bír, mint a Dakota, sok újdonságra nem számítottam. Ha világjáró szemmel nézzük tulajdonságait, abszolút megfelelő a szerkezet. Motoron most már tudom mennyivel jobb ez a nagyobb kijelző, azt gondolom optimális a mérete, legalábbis nekem éppen megfelel. A kormányra biciklis tartóval rögzíthető ami nem olyan drága mint az autós szettek.

Miért nem motoros GPS-t használok? Drágábbak és nem elég praktikusak. Csak motoron használhatóak jól, saját akksijuk van, túl nagy a méretük, minden egyéb előnyük mellett számomra ezek túl sok hátrányt jelentenek. Általában a Garminról jó a véleményem, bár sajnos a térképeket illetően erős hiányosságok vannak. A világ távolabbi(?!) részeiről nincs itthoni forgalmazóknál elérhető hivatalos adatállomány. Oroszország, Grúzia, Örményország és még sorolhatnám. Tehát marad a nem igazán korrekt torrentezés, ha mondjuk épp olyanra lenne szükséged… Ezen okból csupán egy teljes Európa térképpel indultam, ami Törökországban is jól navigált. Azért itt már voltak pontatlanságok (például Isztanbulban). Tovább keletre a BaseMap jól használható (mint bárhol), ha van az embernek tapasztalata és önbizalma, na meg egy papír térképe . Hozzáteszem igazi túrára nem elégséges sohasem egy GPS, kis méretű képernyője miatt átnézeti kép alkotása nagyon macerás, fölösleges kínlódás. Az autós komfort GPS-ekkel szemben hátrányuk még a „kirándulós” modelleknek az útvonaltervezés menüből. Működik persze csak bonyolultabb. Ám, ha ezek a problémák komolyan foglalkoztatnak valakit az inkább el se induljon otthonról. A Dakotával jártam Afrikában is ahol a Budapest-Bamako Rally saját készítésű térképet biztosított az érintett útvonalakra, kaland kategóriában ez szinte fölöslegesnek bizonyult. Afrikában a szaharai rész sajátossága, hogy mérsékelten bonyolult az úthálózat. Vagy van út vagy nincs, és ezt helyzetbe kerülve gyengébb képességűek is hamar felfogják. A GPS bárhol képes a pozíciót meghatározni a glóbuszon kivéve a barlangokat és a nagyon sűrű erdőt. Mivel beépített 3 tengelyes iránytűvel rendelkezik az eszköz, nem a túlélés a használat tétje normál körülmények között. Szerintem ez többnyire elegendő , már-már luxus, ha térkép is van benne. A városi használat során az ember elkényelmesedik, amikor kikerül a vadonba kiderül, hogy megfosztotta magát tájékozódási képességeitől. Elég, ha csak otthon felejtette a GPS-t, máris nyomorultul eltéved. Mert megszokta a kényelmet…

De pár mondatot szóljunk a konkrét típusról is. A korábbi tesztek eredményeit csak megerősíteni tudom, tényleg vízálló, tényleg bírja az ütést (plusz a rázkódást motoron), képernyője nehezen betörhető a készülék ház kialakítása miatt. Apropó képernyő. Itt azért volna mit javítani. Sajnos némely hírekkel ellenkezőleg napfényben tükröződik a transzflektív folyadékkristályos képernyő. Erre nem találtam még megoldást, talán jobb fólia kellene. Vagy talán pont az rontja le a képernyő egyébként jó tulajdonságait? Nem tudom. Ha nem ragasztasz rá védőfóliát a vásárlást követően azonnal, igen könnyen használhatatlanná válik a simán zsebben hordva is karcolódó kijelző miatt. Amit sajnos cserélni nem lehet mivel nincs előlapja! Ez továbbra is érthetetlen számomra.

AA elemekkel/akksikkal üzemeltethető, vigyázni nem kell rá, hülyebiztos. Az elemek/akksik paramétereitől és állapotától függően nagyon jó üzemóra időt tud produkálni. Arra sajnos nem alkalmas, hogy a készüléken keresztül töltsük is az akksikat. Nem tudom milyen kartell érdekei miatt van ez így. Ha valaki először vesz a kezébe hasonló kütyüt, eltart talán egy darabig amíg megszokja a használatát utána viszont elválaszthatatlan társként gondol majd rá. Jómagam állandóan magamnál tartom a zsebkésemmel és a tűzgyújtó eszközzel együtt. Az említett biciklis tartó olcsó ugyan, de a motoron hamar tönkremegy a rázkódástól és ehhez nem biztos, hogy terepre kell menni. A készülék hátlapja (Dakota) is megsínyli ezt az igénybevételt a műanyag sínes rögzítési megoldás miatt. Fém betétekkel egyszerűen ki lehetett küszöbölni ezt a hibát, a 450-essel már nem volt ilyen gondom. Ha motoron szeretnéd használni kapható hozzá direkt profi kulccsal zárható fém tartó is, persze eszeveszett áron. A minőséget meg kell fizetni (TouraTech). Ennek szerintem nagy hátránya, hogy nem tudod levenni egy mozdulattal a konzolról. Ugyanez előnye is lehet illetéktelenek esetében. Persze nem motorra van tervezve, de kerékpáron is hasonló kihívásokkal kell megküzdeni. Autóban is használható (szintén jó drága műanyag konzollal), de nem fogsz rajta nevetni vezetés közben mert nem tud tökéletlen celeb hangokon navigálni. (Ha mégis, elég fura a humorérzéked. Bár én ismerek olyat aki táncolt a rádió időjárás-jelentés szignáljára . Ezt valami hasonló elmeállapotban elképzelhetőnek tartom.) Tulajdonképpen semmilyen beszédhangon se tud, csak csipog mint R2D2. Mindez motoron feledhető mert úgysem hallanád, de hát nézni kell a képernyőt, nem vakvezető kutyát drótoztál a szamárra.

A gyalogos felhasználást tekintve jól jön egy alkalmas felső zseb túra közben mert ha a nyakadban viseled egy-egy lendületes irányváltás közben erőteljesen tarkón tud csapni a körülmények szerencsétlen alakulása esetén , mivel súlya azért van. Ezt nem rónám fel hibájának. A domborzati térkép használata is igényel némi jártasságot, autós használatkor a fedélzeti computer jól látható tetszőlegesen beállítható ablakokban hasznos dolog lehet, ha például két éve nem működik a kilóméterórád. Repülni és hajózni nem használtam, alkalmas rengeteg olyan dologra, amit sosem fogok kihasználni. Az érintőképernyője motoros kesztyűben is használható!

MicroSD kártyával működik, ennek lehetséges kapacitása meghaladja bármely felhasználó tárhelyszükségletét a térképeket illetően. Érdekes hibajelenség, hogy a fém sínben a készülék belsejében elhelyezkedő memóriakártya (mint a SIM-kártya) rosszul is behelyezhető, csak annyira, hogy ne érzékelje a gép. Olyan kontakthiba féle. Ez a modell fényképezni ugyan nem tud, de terhelheted a memóriát képekkel is és nézegetheted. Ez hasznos is lehet, mondjuk geocaching esetében, a koordinátákhoz esetlegesen feltöltött kép információk miatt.

Sokan dícsérik a GPS gyorsaságát, motoron azért néha lassú a reagálása, a mai napig be tudok nézni egy-egy letérőt, főleg városi használat közben. Vezeték nélküli megosztásra is alkalmas.

Azt gondolom az én sajátos (motoros) felhasználási módomban is megfelelő társ. Az én szempontjaim szerint gyengéje a sérülékeny kijelző. Összességében pedig örök élet meg egy nap, a felsorolt gyengék használat közben igazi hátrányt nem okoznak az idő távlatában anekdotákká szelídülnek.

Kíváncsi vagyok, hogyan fogják továbbfejleszteni ezt a változatot. 90%. Csak mert nem tökéletes…

Bizonyára ismeritek már egy páran a Mammut Teamtrip Peak District 2010 filmjét. Én viszont annyira szeretem a hexakopteres shotokat, hogy még 2012-ben is simán élvezem ezt a műalkotást…

Mindenkinek vannak olyan álmai, amelyekből egyszer csak tervek lesznek. Majd a megvalósulásuk után szép emlékek és néhány gyönyörű fotó. Jó, ha van elérhető álmunk is. A nagy, életre szóló élmény persze nem ez lesz.

A hosszú álomtúra listám a hétvégén eggyel szegényebb, míg az élménylistám eggyel gazdagabb lett. Nagyjából tíz évet kellet várnunk rá a túratársammal. Tavaly mindössze két napot sikerült speciálisan edzenünk, és a korábbi években is maximum két hét volt a legtöbb egy szezonban. Már decemberben, az első havazáskor felcsillant a remény, de aztán három nap alatt el is olvadt a hó. Múlt héten volt olyan szerencsénk, hogy a fél Dél-Dunántúlt vastag összefüggő hótakaró fedte. Rövid szervezés és waxolás után szombat hajnalban el is indultunk Pécsről Kaposvárra. Kaposvárra eljutni nem nagy dolog; autóval egy, és vonattal sem több mint három óra az út. Nekünk jó másfél napra volt szükségünk.

A Mecsek nem egy klasszikus sífutó terep, ennek ellenére többen erőlködünk már évről évre újabb és újabb nyomok taposásával. Ezen a hétvégén 70 km hosszú nyomot tapostunk az Éger-völgy – Petőcz akna – Hetvehely – Ibafa – Terecseny – Ropolyi Vadászház – Kaposvár útvonalon. Többnyire erdészeti, kis részben turista utakon, de mentünk 40 cm szűz hóban is 8 km-t Terecseny előtt egy elhagyott vasúti töltésen.

A körülmények ideálisak voltak: mínusz 6-10 fok, enyhe hóesés, néhol hózápor, a nap végére 10 cm friss hó. Egyedül a napsütés hiányzott. A dimbes-dombos táj ideális sífutó terep. Aki járt már a tunturik vidékén, „ugyanazt” a tájat láthatta ott is. Persze a lombhullatók helyett fenyőket, az erdei utak helyett pedig tökéletesen kialakított sífutó utakat. Hiába esett 30 cm hó a Mecsekben és a Zselicben, az erdészeti utak annyira le voltak takarítva (aszfaltig), hogy a friss 10 cm hó nélkül nem tudtunk volna rajtuk haladni. A turistautakon a részben kitaposott nyomokban azonban egész jól ment a dolog.

Az első nap 40 km-t nyomtunk le, szerencsére (és tipikusan) csak az utolsó 8 km volt szűzhavas terep. Másnapra 30 km-t hagytunk. Igaz lett volna rövidebb út is, de így megnéztük a híres Ropolyi Vadászházat is.

Ha fejben túl vagyunk a sífutó utak hiányán, és eléggé elszántak vagyunk, akkor már csak a pakolás és a szállásfoglalás van hátra. Sátrazni mínusz 20 fokban nem volt kedvünk, valamint az plusz 3-4 kg súly lett volna fejenként. Az egy nap alatt megtehető távolság miatt a szállásfoglalási lehetőségek is szűkültek, így végül egy ismeretlen ismerősnél aludtunk Terecsenyben. Nagyon jól esett a kecskehúsból készült gulyásleves és a reggeli forró kávé. Itt is megköszönjük a szállást a Kovács családnak.

Reggel számba vettük a vízhólyagjainkat, majd az első negyed óra után már vidáman csúsztunk le Bőszénfára. Innen végig erdei utakon mentünk a Ropolyi Vadászházig, ahol a korai időpont miatt a még fűtetlen étterem helyett a gazda a saját konyhájában vendégelt meg minket egy kávéval és egy jó nagy adag forró teával. Erre szükségünk is volt a kinti mínuszoknak köszönhetően. Aztán néhány igen meredek kapaszkodás után egy szép gerincen haladtunk Kaposvár külvárosa felé. Az erdőgazdálkodás részben segítette a haladásunkat, de inkább taposnám a havat az erdőben, mint letaposott úton, irtások között.

A túra végén Kaposvár külterületein a felemásan takarított utakon nehezen haladtunk. Végül a Kaposvár tábla előtt egy kilométerrel le is csatoltuk a síléceket.

Milyen felszerelésre van szükségünk egy ilyen túrán? A hétvége és a kis falvak miatt kétnapi ételre, és minimum két liter vízre. Egész úton egyedül a hetvehelyi Balázs presszó volt nyitva. Kell egy kis hálózsák az alváshoz, bivakzsák és mentőfólia baleset esetére. Utcai ruha és váltás cipő hazafelé, valamint némi alsóruházat, tartalék kesztyű és wax. Igyekeztem könnyű zsákot vinni, de valahogyan így sem sikerült 8-9 kg alá mennem. Talán egy könnyebb hálózsákkal és kevesebb kajával tudtam volna súlyt spórolni. Igazából egy hétre sem vittem volna több cuccot. Az első napon a Millet jól szolgált a havazásban, másnap már elég volt egy softshell, persze a megfelelő aláöltözettel. Mínusz 10 fokban is annyira intenzív a mozgás (nagyjából olyan, mintha kocognánk), hogy egy baselayerre felvett vékony termopulcsi mindig elég volt a külső védőréteg alá. Persze a Buff-ok sem maradhattak otthon. Az arcomat is a Buff-fal takartam be, ha nagyon elkezdett fázni.

Ez a sífutószezon jól telt. Hasonló túrát jövőre is tervezünk a Bakonyban, ha lesz hó…

Kedves Olvasók!

Nem mindennap kapok olyan emberektől levelet, mint amilyen ez a két srác. Hatalmas fába vágták a fejszéjüket. Jónéhány kilométerrel a GearMag stábjának lábaiban tudjuk, hogy sokszor a legkellemesebb körülmények között is milyen komoly kihívás tud lenni egy-egy nagyobb, hosszabb túra. Gondoljunk csak az OKT-re, vagy a GR20-ra, esetleg az El Camino-ra… Na ők nem ekkora léptékben gondolkodtak, hanem egy igazi Föld-kerülő útban. Minden támogatást szívesen fogadnak. Mi pedig nem lennénk a GearMag, ha nem állnánk mögé egy ilyen nagyszerű kezdeményezésnek. Kérlek benneteket szánjatok rá egy kis időt, és nézzétek meg a két testvér bemutatkozó filmjét. Én már írok is nekik, mert érdekel, hogyan is bírják a cuccaik…

“A videóban elmeséljük (dióhéjban) a Földkörüli gyalogtúra rövid történetét. 40.000 kilométer, 5 kontinens, 7 év, 2 testvér. Eddig 19.000 kilométert tettünk meg. Majd támogatások hiányában a túrát meg kellett szakítanunk. Barátok és ismerősök adtak újra erőt. Így annak ellenére, hogy a körülmények még mindig nincsenek meg egy ekkora vállalkozáshoz…mi folytatjuk azt, amit elkezdtünk. Február 15.-én, itt Martinique-on, megtesszük az első lépéseket a hátralevő 21.000 kilométerből. Írtam két levelet, a médiának és a vállalkozóknak, illetve cégeknek. Szeretnénk ha a segítőkész ismerőseink ezeket nyomtatott formában és személyesen átadnák a környezetükben működő médiának. A bátrabbak a másik levelet elvihetik olyan vállalkozókhoz vagy cégekhez akik nem a túléléssel vagy csőddel bajlódnak. Ha valaki úgy érzi, hogy ez már túl nagy kérés, akkor kérem, hogy legalább a videónkat ossza meg az ismerősei között. Valójában ez az egyik legnagyobb segítség!

Köszönjük a figyelmüket !

A Gyalogtesók: Ivanics Ferenc és Ivanics István”

http://www.freeforum.hu/gyalogtesok

Facebook: Ferenc Ivanics WorldWalk

E-mail: worldwalk-peacetour@freemail.hu

Skype: worldwalk-peacetour

A fénykép album: http://www.freeforum.hu/tesokgyalog/topik/43333

Támogatás: : http://www.freeforum.hu/ferncistvan/topik/43304

Bizonyára sokan vagytok úgy – Kedves Sporttársaim -, hogy adott eszközöknél ragaszkodtok az adott márkához. Amit megszoktatok, aminek a minősége, illetve tulajdonságai, esetleg a forma- és marketing világa szívetekhez nőtt az idők során. Bevallom töredelmesen, én egy ilyen fickó vagyok, termékkörönként eléggé márka orientált. Ahogyan korábban milliószor említettem lábbelikben a La Sportiva modelljeit használom; jégszerszámokban, kesztyűkben a Black Diamond márka a favorit; beülőben, jégcsavarokban, hágóvasban a Petzl a befutó… Persze a sok egyéb általam (is) használt márka mellett. Így amikor tavaly kényszerűen bakancsot cseréltem (amit nem bántam meg mert a Batura tuti) akkor került látóhatáron belülre egy esetleges hágóvas csere, persze többek között súlycsökkentés céllal (ha már lúd, legyen kövér). Körbenéztem a palettán és a Petzl Dart vas mellett tettem le a voksom. Már megszoktam az M10 hágóvas nyújtotta lépés-érzést és biztonságot, nem mertem ezt kockáztatni egy márkacserével. Így hát megváltam az imádott, sokat használt és bevált M10-emtől és vásároltam egy Dart-ot. Alaposan körbeszaglásztam a neten, elolvastam a nemzetközi teszteket, profi mászók leírásait, hiszen az emberfia csak így mer egy jól bevált eszközt lecserélni (egy vélhetően még jobbra).

Kora ősszel érkezett meg a vas. Mivel nem volt a nagykerben, meg kellett rendelni Franciaországból, a gyártótól. A megrendeléstől a leszállításig szűk egy hónapra volt szükség, végül is szezonon kívül voltunk. A bruttó kisker ára 43.990 Ft, én valamivel több mint 35.000 Ft-ért jutottam hozzá, hála az egyik támogatómnak a Velosport -nak.

Tokkal-vonóval...

Átvéve a csomagot rögtön feltűnt, hogy hihetetlenül könnyű a dobozka, gyorsan ki is bontottam, féltem hogy csak az egyik fele jött meg, de szerencsére nem, benne volt mind a két fele . Örültem is, súlycsökkentés kipipálva! Hazaérve egyből beállítottam és összehangoltam a bakanccsal (a szokásos fél szám állítási lehetőséggel az összekötő elemen), ami nem volt nehéz feladat tekintve a La Sportiva és a Petzl az egyik legjobb párosítás illeszkedés szempontjából. A Petzl az olasz márka és a Vibram talprendszerére tervezi a hágóvasait így nem volt túl nagy a kockázati tényező. Egy jó darabig csak nézegetni tudtam a cuccot, mivel szeptembert írtunk; az első komoly próbára január első hétvégéjén a Tátrában került sor, valamint azóta többször sikerült éles körülmények között tesztelni.

Rövid fogállásban...

Leverlock

Mászás közben ami rendkívül szembetűnő (a narancs színén kívül), hogy rettentő könnyű, szinte nem is érezni a bakancson a jóval nehezebb M10 után (több mint 300 gramm a differencia). Teljesítmény tekintetében nincs számottevő különbség, a fogak anyaga, helyzete, hossza és állásszöge egyforma. A Dart-on két foggal kevesebb van az első részben, de havas firnes terepen sem érezni a különbséget. Gyaloglás közben nem szedi össze a havat, köszönhetően a horizontális szerkezetének (ellentétben az M 10 vertikális szerkezetével ami Antisnow betét nélkül életveszélyes puhább, olvadtabb hóban a gyaloglásnál). Ugyanennek a szerkezetnek köszönhetően a jég közelebb kerül a talphoz, ezáltal a lépésérzés jobb, kevésbé bokatekerő. Jégmászás közben a lépés pontos, jól tart még gyengébb jégen is. Mix mászásnál a legkisebb peremek is pontosan megléphetők vele, itt is jól jön a pehelysúly. A fogak hossza az elülső rögzítő drótperem előre és hátra pozicionálásával változtatható. Itt két lyuk áll rendelkezésre, a mászás válfajának függvényében (rövid: kemény jég, mix mászás és dry-tooling, hosszú: puha jég, havas-firnes kuloárok, téli utak, beszállások leküzdése, valamint ha fog már kopottabb, vagy lereszelésre került már több mm). Ha a fog(ak) elkoptak, az egész első részt cserélni kell, igaz költségesebb mint egy-egy fogat cserélni, de a csere után az egész első rész új lesz nem csak két fog. A hátsó részbe kapható a fent említett Antisnow-lap. Nekem maradt egy pár az M10 -ből, azt raktam bele. Ezt feltétlenül ajánlom, mert a hátsó rész az elsővel ellentétben összeszedi a havat – főként a testsúly ráhelyezése miatt lefelé gyaloglásnál – és veszélyes lehet a kicsúszási tényező okán. Az általam használt Dart leverlock fil rögzítő rendszerrel operál, ami gyors és pontos fel- és levételt tesz lehetővé, még kesztyűben is. A hágóvas aszimmetrikus alakjából kifolyólag mindkét talpél használható, változatos lépést tesz lehetővé. Létezik egy elől két foggal gyártott változat is, a Dartwin. Annak, aki jobban preferálja a két fog nyújtotta stabilitást, bár a stabilitással itt sincs semmi probléma. Jómagam az „egy fog” híve vagyok, főként mert sokat dry-toolingozok, ott pedig az egy fog érvényesül jobban. Kapható mindkét változathoz – egy kisebb vagyonért – az Eperon nevezetű sarkantyú is, növelve a sarok akasztási lehetőségét erősen áthajló dry-tooling utakban és tetőkben.

Az első rész agresszív fogai...

Verdikt: A legjobb hágóvas amit valaha próbáltam. Pontos, precíz. Átgondolt tervezés. Pehelykönnyű súly. Kompromisszum mentes. Határozottan növeli a mászás élményt. Mi mást kívánhatna még egy mászó…

Tádé küldte át nekem a minap ezt a kis futóléces marhulást. Nagyon szigorúan szétröhögtem a fejem a végén…

A hordozás jó dolog. Nem kell például tolnunk a babakocsit, szenvednünk a hazai „akadálymentesített” járdákon, valamint a túrázással sem kell felhagynunk. És mindeközben kötődve nevelünk. A januárban tesztelt Liliputi mei tai után kipróbáltam egy SSC-t (soft structured carrier), vagyis csatos hordozót. Hazánkban ez a hordozási mód nem annyira elterjedt, mint a kendő, a mei tai, vagy az általam (és ortopéd orvosok által) nem kedvelt/ajánlott kenguru. Sok hordozós anyuka azért vesz SSC-t, mert az apuka nem akar a kendővel, mei tai-jal vesződni, és/vagy túl „nőiesnek” találja azokat.

A csatos hordozók nagy előnye a könnyű használhatóság. Pár kattintás, és már rajtunk is van a gyerkőc. Nem kell kötözni, nem lógnak le a földre a hosszú pántok; ezért gyakorlatlan hordozóknak szimpatikusabb lehet ez a megoldás.

Sokan dicsérték a Magyarinda csatos hordozókat, ezért felkerestük a céget, hogy tesztelhessünk egyet. Én külön örültem, hogy használt SSC-t adtak, hiszen egy már „betört” darabon jobban láthatóak a hibák, hiányosságok. A közvetlen és gyors kommunikáción kívül még az a pozitívum is a gyártó számlájára írható, hogy honlapjukon saját készítésű videókat találhatunk a hordozóeszközükről. Kissé unalmas már, hogy mindenki csak ígérgeti a saját videókat, és találkoztam már olyan belinkelt YouTube videóval is, ahol rosszul volt felkötve a szerencsétlen lurkó.

Na, de lássuk a tesztalanyunkat! A száraz anyagadatok: erős, speciális szövésű, 100% pamut vászon a hordozó teherviselő részein; a body bélése gyapjúfilc; formázott bélésű váll- és derékpántok; különböző keménységű polifoamból készült derékpánt; a váll- és mellheveder nagy teherbírású; polietilén szálakból szőtt heveder; PE csatok; erős, nikkelmentes réz patentok.

Eleinte kicsit ódzkodtam a magyaros mintáktól, de Sándor, a betyár, jól eltalált motívum. Népies, de bárki számára vállalható. Az összdizájn látványos, de mégis diszkrét, így télen is könnyű hozzá illő ruhát találni. És az sem elhanyagolható, hogy Sándor az ostorával gyermekünk álmát vigyázza, amikor az alvócsuklya felkerül rá, és a háton lévő nagy zsebbe ilyenkor pakolhatunk egy-két apróságot. A zsebet szerintem el lehetne osztani két részre, így kaphatnánk egy független zsebet is. Ha hátul hordozunk (elöl nem is próbáltam, mert lassan 10 kilót nyom állandó utasom), akkor a szembejövők csak egy hátizsákot látnak rajtunk. Legutóbbi túránkon egy ismerős meg is kérdezte, hogy ilyen szép időben hogyhogy otthon hagytuk a gyereket, miközben ő édesdeden szuszogott a hátamon.

A helyi hordozós klubban megnéztem különböző SSC-ket, és ezen a típuson van a legtöbb állítási lehetőség. Éppen ezért, minden felvétel előtt meg kell győződnünk arról, hogy az összes csat és heveder rögzítve van-e. Ha már a csatoknál tartunk. Jó ötlet, hogy a vállheveder hossza két irányban állítható, így biztosan nem nyomja a csat az oldalunkat.

A teszthordozón a két irányban állítható csatból kifutó egyik heveder be volt állva. Ez gyakori jelenség a sokat használt hátizsákoknál is, ha nem állítgatjuk gyakran. Egy finomabb kidolgozású hevederrel ez a probléma részben orvosolható lenne, de egy idő után valószínűleg az is bekeményedne. A vállpánton lévő plusz hevederrel az egész bodyt közelebb tudjuk húzni. Ez viszont csak egy irányban állítható (sajnos), kizárólag elöl hordozásnál. Igaz, a felvétel előtt be is lőhetünk minden beállítást. A derékpánt több bélelt részből áll, jó fekvést biztosítva a derekunkon. Egyedülálló ötlet, hogy a derékheveder becsatolása előtt egy biztonsági gumipánton kell átbújtatnunk a csatot, így esélyünk sincs arra, hogy egy véletlen szétkapcsolás során kiessen a gyerkőc. Nekem ez abban segített, hogy nem ott kapcsoltam ki először a csatokat, ahogy azt a hátizsákoknál megszoktam. Itt a mellhevederrel kell kezdenünk a „vetkőzést”. A tarkónál ívelt kialakítású body kényelmes a gyereknek (legalábbis nem panaszkodott, és jókat aludt benne), kellemesen puha az anyaga is. A csatokból kifutó sok heveder nem lóg szabadon, mert a végükön vékony tépőzár található, így rögzíthetőek. Nem akadnak be sehova, nem rángatja és csócsálja meg őket valaki hátulról. Egyedül a derékpántnál volt zavaró számomra a feltekert heveder, ott nekem jobban tetszene a hátizsákoknál megszokott „bújtatós” megoldás. A varrások szépek, egyenesek, látszik, hogy nem csak végigfutottak rajta a géppel.

Az alvócsuklya rögzítése, elhelyezése gyártónként különbözik. Van, akinél levehető (pl. Liliputi mei tai), van, akinél fix, és nem használt állapotban dizájnelemként funkciónál (pl. Hunbaba mei tai). A Magyarinda fixálta, és egy zsebbe rejtette. Ez egyrészt jó megoldás, mert mindig nálunk van, és ha nem használjuk, akkor nem zavar, másrészt, ha a gyerek elaludt, akkor csak nehezen tudjuk kibányászni a zsebből. A formázott kialakítású alvócsuklya – mely szeles időben kifejezetten előnyös – pántja egy, a vállhevederen csúsztatható kampóhoz rögzíthető (mindez teljes csendben). A rögzítésére szolgáló heveder elég hosszú, így hátranyúlva könnyedén rá tudtam húzni akár a már alvó gyerekre is. A gyerkőc növekedésével a hossza patenttal állítható. A body széles, jól körülöleli az útitársunkat. Combrésznél párnázott, így biztosan nem szorítja el a pici lábát. Van beépített újszülött szűkítő is, de ezt mi nem használtuk.

A viszonylag nagy súly miatt a vállpántok kidolgozása kulcsfontosságú. A korábban tesztelt mei tai után itt számomra kényelmesebb volt a keskenyebb pánt. Igaz egy picit keményebb is lehetne, bár ez megint csak ízlés kérdése.

Verdikt: Kiváló, túrázások alkalmával is használható csatos hordozó. A leírásnak megfelelő anyagfelhasználás. Nagy előnye, hogy könnyű felvenni, és szinte végtelen az állítási lehetőségek száma. Ha az élő csomagunk befészkelte magát, érzésre olyan, mintha egy hátizsák lenne rajtunk.

Miután a héten egyszer már telesokkolódtam a wingsuit nagyjaitól, most kishazánk tandem infinity tumbling világpremieristáin (Takáts Pál és Kézi Gábor) haltam össze magam… Valaki kinyitotta az állatkert kapuját… Hál’Istennek!

A következő videót pedig az elsőre való nagy sikerre tekintettel mutatom meg. Gregor Dávidtól kaptam a linket. Én mondom Nektek, ez még odébb van, mint Matt Gerdes…

Aki éppen nem Ulánbátorba szeretne menni egy 1000 ccm-es Daihatsu Charade-dal, de van több hete túrázni, annak ajánlanék néhány szép, és izgalmas túraútvonalat.

Azoknak, akik nem szívesen mozdulnak ki hazánkból, kiváló választás a klasszikus Nagy-Milic – Írottkő közötti Kéktúra útvonal. Néhány hetet igénybe vesz ugyan, de közelsége miatt akár szakaszokban, hétvégenként is bejárhatjuk egyes részeit. Ez utóbbi megoldás valljuk be, azért nem az igazi, hiszen így kevéssé érezzük át a több napos túrázás lényegét. Szerintem akkor tudunk csak igazán kiszakadni a hétköznapok szürkeségéből, ha több hétre megyünk. Az első hét után úgy érezzük, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Addigra már elmúlnak a vízhólyagok, és a vállunk is kezd hozzászokni a mindennapi terheléshez. A Kéktúra teljesítéséhez nem kell különösebb felkészülés, egy átlagos, sportos túrázó könnyedén tudja abszolválni az általa kitűzött napi 10-50 kilométert. A felszerelés sem lesz különösebben nehéz, hacsak nem sátrazunk. Hogy mit vigyünk magunkkal, arról nemsokára írunk. Addig elég, ha az útvonaltervezéssel töltjük az időt.

Fotó: Kéktúra (forrás: MTI)

És most következzék néhány jól kiépített, és végig jelzett külföldi turistaútvonal, szintén átlagos erőnlétű túrázók számára:

Ha nagyon sok időnk van, és szeretjük a tömeget, akkor adja magát a manapság (is) nagyon népszerű (Chemins de St. Jacques de Compostelle) Santiago de Compostela szent helynél végződő túraútvonalak kombinációja. A négy ajánlott lehetőség közül a leghosszabb Párizsból indul és 1600 km hosszú.

Fotó: El Camino (forrás: http://www.stjacquesautrement.fr/)

Az angol, vagyis walesi nyelvterület kedvelőinek kihagyhatatlan az idén májusban debütáló, nagyjából 1400 km hosszú, Offa’s Dyke úthoz csatlakozó körút. A Wales Coast Path néven futó projekt keretében megkerülhetjük a teljes tagországot.

Foto: Offa’s Dyke forrás: http://www.walkingnorthwales.co.uk

Ha elszigetelten, emberektől távol érezzük jól magunkat, és kevés túrázóval szeretnénk találkozni, akkor nem Európa az úti cél. Ha mégiscsak leautóztunk Bamakóba, és van még egy plusz hetünk, akkor látogassunk el a Dogon Country Trail-re. E nyugat-afrikai túra keretében elhagyatott vidékeken túrázhatunk biztonságban. Ide sem kell túl sok felszerelés; egy kisebb hátizsák is elegendő.

Fotó: Dogon Country Trail (forrás: http://blog.travelpod.com)

Ki ne szeretne Bolíviába eljutni? Ha csak egy hetünk van, és tényleg egyedül akarunk túrázni, akkor a Cordillera Apolobamba utat keressük. Ez a világ egyik legszebb, de legelhagyatottabb útvonala. Hívják az Andok Tibetjének is.

Foto: Cordillera Apolomba forrás: http://www.andes.org.uk

Hogy a szívós túrázók se érezzék kirekesztve magukat, számukra is van néhány ötletem:

Aki igazán kitartónak gondolja magát, és nem csak távban, az vagy Vietnámba, vagy Olaszországba vegyen repülőjegyet. Trópusi melegben, rizsteraszokon keresztül sétálva, elhagyatott településekre juthatunk, ahol a helyiekkel költhetjük el egy tál rizsből álló vacsoránkat, és egy nagy eső alkalmával sártengerré változnak az addig száraz, poros, rizsteraszokat elválasztó gátak ezrei. Öt nap alatt 3000 méter szintet küzdhetünk le.

Fotó: Mt Fansipan forrás: http://sapatrek.com

Az olasz Selvaggio Blue út szépsége pedig az, hogy egész napra vihetünk magunkkal vizet, miközben keményen küzdünk a sziklás tengerparti „dzsungellel”.

Fotó: Selvaggio Blue (forrás: http://www.planetfear.com/articles/The_Toughest_Trek_In_Italy_1026.html)

Ezeknél is többre vágyunk? Akkor álljunk fel a monitor elöl , és járjunk utána, hogy van-e a munkahelyünkön fél év fizetés nélküli szabadság. Ha igen, akkor vegyünk egy repülőjegyet Nepálba, és látogassuk meg a Nagy Himalája Utat, amely ugyan még nincs teljesen kész, de már így is több mint 4000 kilométernyi jelölt turista útvonal. Ez a világ leghosszabb, és legmagasabban fekvő útja. Talán még senki nem járta be a teljes útvonalat egymagában. A nepáli rész már nyitva van. greathimalayatrail.com

Fotó: (http://www.djc.com/news/le/12036952.html)

Ehhez pedig nincs hozzáfűznivalóm. Vagy mégis; így túrázik az, aki nem papírkutya: